Segítsetek!

Sziasztok!
Tudom, nem fogjátok sokan megnézni ezt a bejegyzést, de csak kettő kérdést szeretnék feltenni.

1. Elkezdjem lefordítani ezt a blogot?
2. Ha igen, akkor ilyen blogon vagy tumblr-ön?

Ezekre a kérdésekre válasz nagyon fontos lenne. Előre is köszi: 

Kriszti xx

Novella 1.

Hello!
Eddig azért nem hoztam részt, mert ezen a novellán dolgoztam. Sajnálom,nem sokára azzal is jelentkezem. Egy pár visszajelzés jólesne a történettel kapcsolatban. De mindegy, nem rinyálok. Itt van ez a szösszenet, tessék olvasni. 

Kriszti xx

Villám harca a nagy Wapusk-kal

  Pár órával később Villám és Aranybogár a jégmező végére ért. Nem mentek gyorsan, és Villám teljesen lemondott a vezéri méltóságáról. Aranybogár hamar leszoktatta róla. Szemének gyöngéd varázsával felülkerekedett rajta, és magának tartotta fenn a jogot, hogy kiválassza az ösvényt, amelyen párja haladjon. És Villám tele volt a 'házasélet' boldogságával. Belátta, hogy nem lehet olyan udvariatlan, hogy a mézeshetek első óráiban holmi nézeteltérésbe keveredjék a szép kollival. Így hát Aranybogár ment és ő követte. Ezt szórakoztató változatosságnak találta, de azért félt a benne rejlő veszélyektől. Aranybogár épp oly idegen volt ebben a vad világban, mint Villám lenne egy nagy város sikátorai között. A környező veszélyekről fogalma sem volt. A karcsú,ragyogó kutyaszépség sohasem ismerte az éhezés gyötrelmeit, nem tudta, hogy aki itt él a jégnek, a hónak ebben a vigasztalan honában, annak a vadász éberségével kell vigyáznia minden lépésére. A hajók körül csak két veszedelmet ismert: a vad szánvontató kutyákat és a sarki medvéket. Egyszer egy sebesült medve majdnem megölte, azóta úgy gondolt a fehér szörnye, mint minden élő dolog legrettenetesebbjére. De a medve a tengerről jön,most pedig szilárd talajon állott.

  Végül befordult egy nagy szakadék nyílásába, amely olyan volt, mint egy szűk hasadék, amely a jéghegy szívébe fut. Itt Villám megpróbálta visszahívni. Ösztöne súgta, hogy kerüljék az ilyen csapdát. De Aranybogár rövid habozás után jelt adott, hogy ha nem követi, egyedül fog menni. Erre utánakocogott, de a rossz előérzet nem hagyta el. Éber volt és figyelmes. A szakadék egyre emelkedő folyosóján állandóan kapaszkodniuk kellett,mielőtt megálltak. A holdfény betöltötte a szakadékot. Megcsillant a jégfalakon és a magasan fejük fölé tornyosuló fagyos ormokon. Ragyogása a szikrázó falak közt egy sápadt napnak a ragyogása volt, de Villám mit sem tudott szépségről, és érzéketlen volt e csoda iránt, Mikor megálltak, már tudta, hogy valami rosszra számíthatnak. Valamit szimatolt. mikor Aranybogár úgy tett, mintha tovább akarna menni,szűkölni kezdett. Erre megállott. Sima szőrű fejét előrenyújtotta, és a szinte elektromos üzenet, amely Villámtól hang nélkül érkezett, azt mondta neki, hogy valami jön a szakadékon át.

  Egy teljes percig mozdulatlanul álltak, és ekkor hangot hallottak, valami szapora pengést, mintha valaki a jeget fém pálcikával ütögetné. Egy pillanattal később ott állt előttük Wapusk,a nagy sarki medve. Mialatt Wapusk átjött egy meredek dombon, a hasadék folyosóján át, Villám nem tudott teljes szimatot kapni. Ez nem egyszerűen a sarki medve szaga volt. Egész különös, pézsmával keveredő szag, amelyet nem tudott azóta elfelejteni, hogy az eszkimó kunyhó előtt a kisgyermek életéért harcolt. És Aranybogár, aki ugyancsak megpillantotta Wapuskot, ráismert arra a teremtményre, amelytől legjobban félt a földön.
  Wapusk, mikor megszimatolta, hogy a zsákmány a közelben van,megállott. Komisz medve volt akkor is, mikor Villám harcolt a kunyhónál -emberhúsevő szörny, de most még komiszabb. Egy eszkimó lándzsa szakállas hegye volt a vállába akadva, hiába próbált megszabadulni tőle. Egyik mancsát lebénította, de még vadabbá tette. És Villám újra hallotta kigördülni a torkából azt a mély és baljóslatú mennydörgést. Egy hördüléssel felelt, és ettől a hördüléstő Aranybogár remegése rémületté fokozódott.
  Nem volt többe büszke és diadalmas nőstény. Reszketett. Odasimult Villámhoz, a hímjéhez, urához és parancsolójához, akitől egyedül várhatott védelmet a nagy világban.
  Villám érezte, hogy alulmarad a nyílt csatában, akárcsak a kunyhónál. De nem volt sok választása. A menekülésre egyetlen út kínálkozott. Visszavonulni minél messzebb a szűkülő hasadékban. Megfordult, de nem fejvesztetten. Egy vállrándítással előretolta Aranybogarat és kocogni kezdett, aztán -mikor térhez jutott- vágtatott. Hátuk mögött hallották Wapusk hosszú karmainak csattogását, és ettől a hangtól Aranybogár teste valósággal átsuhant a holdfényben. A szakadék mind szűkebbé és zordabbá vált. Egyszer aztán a végére értek. Úgy jártak, mintha egy óriási jégpalackon futottak volna végig és most a palack fenekére értek. Három oldalon sima jégfalak vagy ötven méterre felmagasodtak. Villám nem ijedt meg, de tudta, hogy ismét szembekerült a halállal. Szemei egy hasadékot, repedést, jégtömböt kutattak, ahol védheti magát és Aranybogarat. Ekkor a 'palack' távolabbi oldalán egy sötét árnyékot vett észre, s ez reményt ébresztett benne. Odafutott, oldalán Aranybogárral. Az árnyékot egy lapos párkány vetette a jégfalban, amely két méterrel magasabb volt a folyosó szintjétől. Az utolsó mentség, utolsó reménység.
  Visszafutott tíz-tizenöt méterre, s aztán nekifutva, egy hatalmas ugrással felvetette magát a párkányra. Ez volt az egyetlen módja, hogy megmutassa Aranybogárnak, hogy mit kell tennie. Onnan szűkölt le hozzá, könyörögve,hogy ugorjon, még mielőtt késő lenne. Wapusk karmai mind közelebbről csattogtak a jégen, és a kétségbeesett Aranybogár megpróbálkozott az ugrással, sajnos félméternyire a párkány alá vágódott, és félelmében és fájdalmában nyöszörögve visszazuhant. Másodszori nekifutásnak elérte a párkány szélét, úgyhogy pár pillanatig ott kapaszkodott, küszködve, hogy fenntartsa magát. De újra visszacsúszott, és Villámból a düh ordítása tört ki, mikor látta Wapusk gyorsan közeledő hatalmas testét. Ugrásra készült. Vagy húsz másodperc telt el, s ekkor egy utolsó, nagy küzdelemre elszánva, a medvére akarta magát vetni. Ebben a pillanatban a félelem új erőt töltött Aranybogárba, aki rászánta magát a végső, hatalmas erőfeszítésre és harmadszorra is a párkány felé ugrott. Harmadszorra el is jutott odáig, és ekkor Villám, sárga szőrét hirtelen fogai közé kapva, útjának végén felsegítette.
  Egy pillanatig sem maradhattak biztonságban. Egy szörnyű mancs kapott Aranybogár karcsú teste után, és Wapusk teljes, közel két és fél méteres magasságban felemelkedve, már ott ágaskodott a párkány fölött.
  Villám egyenesen az orrába kapott, és Wapusk fájdalmában és dühében bömbölése ezerszeres visszhanggal hömpölygött végig a jéghegy falain. Aranybogár egy kissé távolabbról, a meredek, jég borította védőfalhoz lapulva figyelte hímjének és urának védelmi harcát. Ez az elkényeztetett, becézett teremtés még sohasem harcolt. De a kolli kutyák pompás, harcos vére benne lüktetett. Látta Wapusk nagy, fehér karjait, amelyek úgy nyúltak ki, mint az emberé. Látta, amint az egyikkel odasújtott, és az a kar rákapcsolódott az alatta lévő Villám testére. Ekkor hang nélkül, mint egy megelevenedett démon, lecsapott a görcsösen markoló fehér karra. Tűhegyes fogai belemélyedtek Wapusk dühös, puffadt mancsába. A kar kiegyenesedett, és Wapusk melléből olyan ordítás tört fel, mint még soha. A vad dühében odavágó Aranybogár eltalálta az öt mázsás test leggyöngébb pontját.
  Villám véresen,félig összetörve ugrott hátra, és együtt ugrott vele Aranybogár. Tejfehér agyarai villogtak szép fejében. Elfutottak a párkány végéig, és éppen mikor Wapusk is föltolakodott, végső menedékül egy másfél méternyi széles repedést találtak a jéghegyben. Villám maga előtt tolta Aranybogarat. Wapusk akkor ért a repedés bejáratához, mikor ők három métert bent jártak. A repedés mind szűkösebb lett, annyira, hogy a következő hat méteren Wapusk nagy teste már nem tudott beljebb hatolni. Felsülése miatti dühében úgy ordított, hogy a dermedt hegyet a legmélyéig megrázta.
  Útjukat mind feljebb és feljebb folytatták a szűk repedésen, míg végre kijutottak a csúcson lévő jeges fennsíkra. Magasan a tenger és a síkság szintje fölött álltak. A jéghegy lejtője lefele futott a pusztaságban. A hold és csillagok dicsfényében feküdt a világ, és Villám nyöszörögve hasalt le, mintha köszönetet és hálaimát mondana a jégdomb pereménél, és merően nézett a környező világra. A repedésben véres nyom maradt utána. Most is vérzett még. Aranybogár, megérezve a vérszagot, megremegett, és Isten adta lelkében kutyalelkében megértés ébredt. Odament hozzá. Szorosan melléje feküdt. Meleg, gyöngéd testét hozzásimította, torkában halk nyöszörgéssel, meleg nyelvével végtelenül gyöngéden gyógyítgatni kezdte Villám vérző vállát.
  Villám csöndesen nézte a pusztaságot, és már nem látta elhagyottnak, üresnek és vigasztalanul hidegnek. A húsz farkasnemzetség előtti örökség megérkezett. Skagennek, a nagy dánnak lelke végső győzelmet aratott. A csoda megtörtént, és világa örökre megváltozott.

1. rész

Hello!

Mivel lett egy feliratkozóm -de megjegyzésem egy se,ami a történettel kapcsolatos-,hamarabb hoztam az első részt. A prológus nem sikerült jóra, de szerintem ez sem. Uncsi. Jó,oké,egy történet eleje mindig uncsi,és információ dús (nem mindig,de most nálam lehet),de remélem tetszeni fog. Határokat nem szabok ki,hogy mikor hozom,de megjegyzéseket,kritikákat még mindig várok. Akkor hozom, ha érdekel titeket. Szóval,ennyi. Jó olvasást!

Kriszti xx

    A levegő tele volt a sarki éjszaka különös és titokzatos suttogásaival. A hosszú hónapok napsugártalan homályát követő szürkület gyorsan ereszkedett alá az észak-amerikai szárazföld sarkkör fölötti részének átfagyott világára. A talaj felszínén alig egyarasznyi hó feküdt. Kemény porhó,minden részecskéje olyan,mint a cukor szemcséje,és alatta a talaj másfél métere átfagyott. Hatvan fok zérus alatt. Egy jégkupactaraj fölött,ahonnan el lehetett látni a Barthust Inlet messzi látóhatáráig,ott ült csípőjére ereszkedve Villám és elkémlelően dermedt világa fölött. Ez volt a harmadik tele,harmadik hosszú éjszakája. A körülötte szövődő szürkület valami különös nyugtalanságot kavart fel benne. Ez a szürkület nem olyan volt,minta dél szürkülete,hanem valami végeláthatatlan,szürke,zavaró üresség,amelyben a tekintete messze elvándorol,de semmit sem lát. Föld,ég,tenger és lapály,minden egybefolyt. Felhők,égbolt,látóhatár,hold,nap vagy csillagok sehol.Rosszabb az éjszakánál. Hacsak valami is akadna ezekből a dolgokból,Villám árnyéka már vele együtt vágtatna a hajtásban. Az ő világa most olyan volt,mint egy verem. Ez a verem megtelt hangokkal, amelyeket soha életében nem szeretett,s amelyek időnként sóvárgással és a magány különös érzésével töltötték el. Az égről lecsüngő szürke káoszból nyöszörgések és suttogások keltek életre,s ebbe szüntelenül belevakkantottak a kis,fehér rókák. Gyűlölte ezeket a rókákat,mindennél jobban. Szerette volna darabokra tépni őket. Elhallgattatni a hangjukat és megtisztítani tőlük a földet. De ravaszok voltak és nehéz volt elcsípni őket. Tudta tapasztalatból.

    Jégszirtjén ülve hátrahúzta ajkait,amelyekből kivillantak tejfehér agyarai.. Torkában morgás gyülemlett,és guggoló ültéből talpra állott. Pompás bestia volt. Keewatin és Nagy Medve között aligha akadt fél tucat farkas,mely alakra felvehette volna vele a versenyt. Egyébként nem hasonlított egészen farkashoz. A szügye tagbaszakadt,és hatalmas fejét magasan hordta. Alig volt benne valami a cimborák kígyózó,óvatos fürgeségből. Szinte sugárzott belőle az erő,a nyíltság,a félelemnélküliség. A háta egyenes, a csípőjén nyoma sincs a farkas megszokott lekushadásának,és mindezeken felül a színe is olyan elmosódóan lágy szürke,mint a bozontos házinyúlé. Tömör feje,szemei és szélesebb pofája egészen eltért a farkasnemzetségtől. A sem lompos.
    Villám származása vagy húsz farkasgeneráció mögül eredt Egyik,sok-sok év előtti kutyaőse hatalmas dán dog volt. Vére húsz év előtti egyesült a farkasokéval,húgy év előtt jutottak közös kenyérre,míg aztán az ötödik kölykezésnél a nagy dán fajtája teljesen elmerült a farkasvérben.
    Villám épp olyan kevéssé tudott a benne lévő csöppnyi kutyavérről,mint ahogy nem volt tisztában azokkal a titokzatos,jajgató és nyöszörgő hangokkal sem,amelyek ott kóvályogtak magasan a homály fölött,közte és az égbolt között. Mégiscsak farkas volt. Ahogy ott állt,torkában a morgással és a rókavakkantásokra acsarkodó,hosszú,fedetlen agyaraival,egészen farkas volt. De a létért tartó szüntelen viszályaiban,csatákhoz,éhséghez,hideghez,halálhoz kötődött féktelen,vad lelkében az ős,a nagy dán szinte negyedszázadnyi messzeségből jövő hangja mintha meg akarna vele értetni valamit.
    És Villám,mint már nem egyszer,most is felelt a hívásokra. Vakon,ok és értelem nélkül,a benne lévő,fény után keresgélő,gyámoltalan ösztön hatása alatt,lefelé indult a jégkupacról,a tenger síkja felé.
    A 'tenger' a Barthust-öböl volt. Mint ahogy a Koronázó-öböl része a sarki óceánnak,úgy a Barthust-öböl része a Koronázó-öböl részének. Nyílása széles,de aztán lefelé elkeskenyedve,iszaposan nyúlik be vagy kétszáz mérföldre a Mackenzie földjébe,úgy,hogy jégen el lehet jutni a rozmár és fehér medve füvetlen és bozóttalan vidékéről a juniperuszok,nyírfák és cédrusok hazájáig,a nagy pusztaságok alatt. Ez a hosszú út és nyílt ösvény,amely elér Prince Albert földjétől le,egészen a síkok szálerdejéig. A sarkvidék tréfás ötlete,amely,mint egy útjelző,egyenesen mutatja az utat az eszkimók Mellville Soundtól az Old Fort Reliance kezdetéig,négyszáz mérföldnyire dél felé.
    Villám feje éppen dél felé fordult s onnan szimatolta a levegőt. A morgás elhalt a torkában és vinnyogó sírásban végződik. Elfeledkezett a kis fehér rókákról. Gyorsított,és a nyolcadik mérföld végén már rohant. Nagy,szürke teste mind gyorsabban mozgott. Két éves korában egy cree indián és egy fehér ember látta keresztülvágtatni őt egy nyílt fennsík gerincén,és a cree azt mondta: "Weya mekovo susku-wao!"-Gyors,mint a villám! És Villám most így futott. Nem volt ez munka,csak játék,életöröm. Nem volt zsákmány előtte,és éhes sem volt. Mégis,valami vad és kéjes borzongás kerítette hatalmába,a pompás izmok,a nagyszerű,fáradhatatlan test gyors mozgásának gyönyöre,amely megfelelt hangulatának és vágyainak,mint ahogy egy hibátlan gépezet felel emberi kéz érintésére. Bestia volt a javából,aki szeretett rohanni,a hold és a csillagok alatt,versenyt futva a saját árnyékával,az egyetlen valamivel szerte észak pusztaságában,amibe nem tudott beleharapni. Éjjel vagy nappal,vérében volt a gyorsaság őrülete. Versenyfutása húsz percig tartott,aztán hirtelen megállt. Oldalai hullámzottak és lélegzete meggyorsult,de nem volt kimerült. Egy pillanatig mozdulatlan fejjel,élesen figyelt,tekintete szüntelenül az előtte terjengő zavaros semmibe fúródott,és kóstolgatta a levegőt.
Volt valami a levegőben,ami helyes nyomra terelte,a parti bozóterdő felé. Ez az "erdő" észak hatalmas erejét példázta. Görcsös,bütykös "Hüvelyk Matyi" erdőben haladt Villám. Bozontos,torz erdőben,amely mintha élettelenné fagyott volna a halál tusa viharában. Ez a hosszú korszak óta élő erdő sohasem nőtt túl a havas mélység védőfalán. Lehetett száz-, ötszáz vagy ezeréves,de leghatalmasabb fájának a törzse sem volt vastagabb egy emberi combnál és nem volta magasabb,mint Villám válla. Egyik helyen sűrűbb volt,másutt ritkább,teleszőve vaskos hópászmákkal. Fölötte hatalmas fehér bagoly lebegett. Villám kétszer mutatta meg agyarait,mikor füle elkapta a kis,fehér rókák kísérteties vakkantásait,de hangot sem adott. Valami komolyabb dolog fogta meg,ami elterelte a figyelmét a fehér rókákról,és megmordult. A levegőben lévő szag erősödött. Villám feszülten szimatolt,s ahogy közeledett feléje,nem lapított és nem osont. Félmérföldre tovább keskeny völgyhöz ért,egy barázdához,amelyet valami történelem előtti gleccser csorba éle karmolt a földbe. Keskeny volt,mély és idegenszerű. Inkább hasonlított egy repedéshez,mint völgyhöz. Jó tucatnyi ugrással átjutott rajta,a mélysége itt csak felényi volt. Homállyal telt mélyedés,benne erdő -valódi erdő-,amelyet minden télen hóval fújt be a pusztai szél.és fáit tíz-tizenöt méteres magaslat védte. Villám tudta jól,itt életet találhat...

Prológus

Hello!

Mint látjátok új blogba fogtam bele. Ez a történet messze eltér az előző blogomtól. Teljesen új történet. Lehet, hogy valaki csinált már ilyesmi kaliberű blogot, de én még hasonlót nem láttam. Fejezet számot nem mondok, majd annyi lesz, amennyit sikerül összehoznom. Fejlécem hamarosan lesz, addig várnotok kell manók.
Egy farkas életéről fogok írni, de nem úgy mintha az ő fejében lennék, hanem az árnyékává válok. Követem minden hová, ahová csak a fantáziám akarja. 
Hoztam nektek egy rövid prológust -ami igazából nem is egy igazi prológus,de megteszi- , amiből nem sok mindent lehet megtudni, de azért pár 'kulissza titok'-ba beavattalak titeket. A történeten belül lesznek nem nagyon kiolvasható nevek. Ha problémátok van vele,akkor csak szóljatok. Jó olvasást! 

Kriszti xx

Te mit tennél akkor, ha farkas lennél? Ha a szörnyű hideg ellen kellene védekezned? Ha meg kellene küzdened az éhség ellen?  Ha minden falat szinte aranyat érne? Ha a csapattársaiddal kell szembenézned a húsért? Ha csak a friss hústól kezdene újra rendesen áramlani a véred? Mit tennél? Vagy ha medvék ellen kell megküzdened a táplálékért? Ha az eszkimók támadásait kell kivédeni? Ha a sebeidet kellene ápolnod mínusz fokokban? Mit tennél?
 Villámnak ezeken a megpróbáltatásokon kellett átmennie. Vajon megküzdött velük? Vajon sikerül valaha is megbíznia egy másik farkasban, vagy örökre magányosan fog élni? A magányos vadászat során vajon meghal? Túléli a telet, vagy a hideg felül kerekedik rajta?
 Mindezt megtudhatod, ha követed a blogot.