Novella 1.

Hello!
Eddig azért nem hoztam részt, mert ezen a novellán dolgoztam. Sajnálom,nem sokára azzal is jelentkezem. Egy pár visszajelzés jólesne a történettel kapcsolatban. De mindegy, nem rinyálok. Itt van ez a szösszenet, tessék olvasni. 

Kriszti xx

Villám harca a nagy Wapusk-kal

  Pár órával később Villám és Aranybogár a jégmező végére ért. Nem mentek gyorsan, és Villám teljesen lemondott a vezéri méltóságáról. Aranybogár hamar leszoktatta róla. Szemének gyöngéd varázsával felülkerekedett rajta, és magának tartotta fenn a jogot, hogy kiválassza az ösvényt, amelyen párja haladjon. És Villám tele volt a 'házasélet' boldogságával. Belátta, hogy nem lehet olyan udvariatlan, hogy a mézeshetek első óráiban holmi nézeteltérésbe keveredjék a szép kollival. Így hát Aranybogár ment és ő követte. Ezt szórakoztató változatosságnak találta, de azért félt a benne rejlő veszélyektől. Aranybogár épp oly idegen volt ebben a vad világban, mint Villám lenne egy nagy város sikátorai között. A környező veszélyekről fogalma sem volt. A karcsú,ragyogó kutyaszépség sohasem ismerte az éhezés gyötrelmeit, nem tudta, hogy aki itt él a jégnek, a hónak ebben a vigasztalan honában, annak a vadász éberségével kell vigyáznia minden lépésére. A hajók körül csak két veszedelmet ismert: a vad szánvontató kutyákat és a sarki medvéket. Egyszer egy sebesült medve majdnem megölte, azóta úgy gondolt a fehér szörnye, mint minden élő dolog legrettenetesebbjére. De a medve a tengerről jön,most pedig szilárd talajon állott.

  Végül befordult egy nagy szakadék nyílásába, amely olyan volt, mint egy szűk hasadék, amely a jéghegy szívébe fut. Itt Villám megpróbálta visszahívni. Ösztöne súgta, hogy kerüljék az ilyen csapdát. De Aranybogár rövid habozás után jelt adott, hogy ha nem követi, egyedül fog menni. Erre utánakocogott, de a rossz előérzet nem hagyta el. Éber volt és figyelmes. A szakadék egyre emelkedő folyosóján állandóan kapaszkodniuk kellett,mielőtt megálltak. A holdfény betöltötte a szakadékot. Megcsillant a jégfalakon és a magasan fejük fölé tornyosuló fagyos ormokon. Ragyogása a szikrázó falak közt egy sápadt napnak a ragyogása volt, de Villám mit sem tudott szépségről, és érzéketlen volt e csoda iránt, Mikor megálltak, már tudta, hogy valami rosszra számíthatnak. Valamit szimatolt. mikor Aranybogár úgy tett, mintha tovább akarna menni,szűkölni kezdett. Erre megállott. Sima szőrű fejét előrenyújtotta, és a szinte elektromos üzenet, amely Villámtól hang nélkül érkezett, azt mondta neki, hogy valami jön a szakadékon át.

  Egy teljes percig mozdulatlanul álltak, és ekkor hangot hallottak, valami szapora pengést, mintha valaki a jeget fém pálcikával ütögetné. Egy pillanattal később ott állt előttük Wapusk,a nagy sarki medve. Mialatt Wapusk átjött egy meredek dombon, a hasadék folyosóján át, Villám nem tudott teljes szimatot kapni. Ez nem egyszerűen a sarki medve szaga volt. Egész különös, pézsmával keveredő szag, amelyet nem tudott azóta elfelejteni, hogy az eszkimó kunyhó előtt a kisgyermek életéért harcolt. És Aranybogár, aki ugyancsak megpillantotta Wapuskot, ráismert arra a teremtményre, amelytől legjobban félt a földön.
  Wapusk, mikor megszimatolta, hogy a zsákmány a közelben van,megállott. Komisz medve volt akkor is, mikor Villám harcolt a kunyhónál -emberhúsevő szörny, de most még komiszabb. Egy eszkimó lándzsa szakállas hegye volt a vállába akadva, hiába próbált megszabadulni tőle. Egyik mancsát lebénította, de még vadabbá tette. És Villám újra hallotta kigördülni a torkából azt a mély és baljóslatú mennydörgést. Egy hördüléssel felelt, és ettől a hördüléstő Aranybogár remegése rémületté fokozódott.
  Nem volt többe büszke és diadalmas nőstény. Reszketett. Odasimult Villámhoz, a hímjéhez, urához és parancsolójához, akitől egyedül várhatott védelmet a nagy világban.
  Villám érezte, hogy alulmarad a nyílt csatában, akárcsak a kunyhónál. De nem volt sok választása. A menekülésre egyetlen út kínálkozott. Visszavonulni minél messzebb a szűkülő hasadékban. Megfordult, de nem fejvesztetten. Egy vállrándítással előretolta Aranybogarat és kocogni kezdett, aztán -mikor térhez jutott- vágtatott. Hátuk mögött hallották Wapusk hosszú karmainak csattogását, és ettől a hangtól Aranybogár teste valósággal átsuhant a holdfényben. A szakadék mind szűkebbé és zordabbá vált. Egyszer aztán a végére értek. Úgy jártak, mintha egy óriási jégpalackon futottak volna végig és most a palack fenekére értek. Három oldalon sima jégfalak vagy ötven méterre felmagasodtak. Villám nem ijedt meg, de tudta, hogy ismét szembekerült a halállal. Szemei egy hasadékot, repedést, jégtömböt kutattak, ahol védheti magát és Aranybogarat. Ekkor a 'palack' távolabbi oldalán egy sötét árnyékot vett észre, s ez reményt ébresztett benne. Odafutott, oldalán Aranybogárral. Az árnyékot egy lapos párkány vetette a jégfalban, amely két méterrel magasabb volt a folyosó szintjétől. Az utolsó mentség, utolsó reménység.
  Visszafutott tíz-tizenöt méterre, s aztán nekifutva, egy hatalmas ugrással felvetette magát a párkányra. Ez volt az egyetlen módja, hogy megmutassa Aranybogárnak, hogy mit kell tennie. Onnan szűkölt le hozzá, könyörögve,hogy ugorjon, még mielőtt késő lenne. Wapusk karmai mind közelebbről csattogtak a jégen, és a kétségbeesett Aranybogár megpróbálkozott az ugrással, sajnos félméternyire a párkány alá vágódott, és félelmében és fájdalmában nyöszörögve visszazuhant. Másodszori nekifutásnak elérte a párkány szélét, úgyhogy pár pillanatig ott kapaszkodott, küszködve, hogy fenntartsa magát. De újra visszacsúszott, és Villámból a düh ordítása tört ki, mikor látta Wapusk gyorsan közeledő hatalmas testét. Ugrásra készült. Vagy húsz másodperc telt el, s ekkor egy utolsó, nagy küzdelemre elszánva, a medvére akarta magát vetni. Ebben a pillanatban a félelem új erőt töltött Aranybogárba, aki rászánta magát a végső, hatalmas erőfeszítésre és harmadszorra is a párkány felé ugrott. Harmadszorra el is jutott odáig, és ekkor Villám, sárga szőrét hirtelen fogai közé kapva, útjának végén felsegítette.
  Egy pillanatig sem maradhattak biztonságban. Egy szörnyű mancs kapott Aranybogár karcsú teste után, és Wapusk teljes, közel két és fél méteres magasságban felemelkedve, már ott ágaskodott a párkány fölött.
  Villám egyenesen az orrába kapott, és Wapusk fájdalmában és dühében bömbölése ezerszeres visszhanggal hömpölygött végig a jéghegy falain. Aranybogár egy kissé távolabbról, a meredek, jég borította védőfalhoz lapulva figyelte hímjének és urának védelmi harcát. Ez az elkényeztetett, becézett teremtés még sohasem harcolt. De a kolli kutyák pompás, harcos vére benne lüktetett. Látta Wapusk nagy, fehér karjait, amelyek úgy nyúltak ki, mint az emberé. Látta, amint az egyikkel odasújtott, és az a kar rákapcsolódott az alatta lévő Villám testére. Ekkor hang nélkül, mint egy megelevenedett démon, lecsapott a görcsösen markoló fehér karra. Tűhegyes fogai belemélyedtek Wapusk dühös, puffadt mancsába. A kar kiegyenesedett, és Wapusk melléből olyan ordítás tört fel, mint még soha. A vad dühében odavágó Aranybogár eltalálta az öt mázsás test leggyöngébb pontját.
  Villám véresen,félig összetörve ugrott hátra, és együtt ugrott vele Aranybogár. Tejfehér agyarai villogtak szép fejében. Elfutottak a párkány végéig, és éppen mikor Wapusk is föltolakodott, végső menedékül egy másfél méternyi széles repedést találtak a jéghegyben. Villám maga előtt tolta Aranybogarat. Wapusk akkor ért a repedés bejáratához, mikor ők három métert bent jártak. A repedés mind szűkösebb lett, annyira, hogy a következő hat méteren Wapusk nagy teste már nem tudott beljebb hatolni. Felsülése miatti dühében úgy ordított, hogy a dermedt hegyet a legmélyéig megrázta.
  Útjukat mind feljebb és feljebb folytatták a szűk repedésen, míg végre kijutottak a csúcson lévő jeges fennsíkra. Magasan a tenger és a síkság szintje fölött álltak. A jéghegy lejtője lefele futott a pusztaságban. A hold és csillagok dicsfényében feküdt a világ, és Villám nyöszörögve hasalt le, mintha köszönetet és hálaimát mondana a jégdomb pereménél, és merően nézett a környező világra. A repedésben véres nyom maradt utána. Most is vérzett még. Aranybogár, megérezve a vérszagot, megremegett, és Isten adta lelkében kutyalelkében megértés ébredt. Odament hozzá. Szorosan melléje feküdt. Meleg, gyöngéd testét hozzásimította, torkában halk nyöszörgéssel, meleg nyelvével végtelenül gyöngéden gyógyítgatni kezdte Villám vérző vállát.
  Villám csöndesen nézte a pusztaságot, és már nem látta elhagyottnak, üresnek és vigasztalanul hidegnek. A húsz farkasnemzetség előtti örökség megérkezett. Skagennek, a nagy dánnak lelke végső győzelmet aratott. A csoda megtörtént, és világa örökre megváltozott.